Ebben a kollekcióban minden darab ugyanazzal a szándékkal készül: olyan valaki viselje, aki valódit szeretne magán hordani.
A rezet évezredek óta az emberi bőrre nyomják — egyiptomi királynők, római katonák, és a mi előtti generációk asszonyai. Csendesen, naponta, a bőrön. Ez a kollekció ugyanezen a megszállottságon alapszik: tiszta réz, ahogy megérdemli, és láttuk, hogy évről évre visszahozza az embereket.

Ami kis kollekcióként indult, mára hivatássá vált. Minden részlet számít — a súly, a felület, a tisztaság. Mert azok a nők, akik ezeket a darabokat viselik, pontosan tudni akarják, mit tesznek a bőrükre.

Minden darabot kézzel formázunk, egyenként. Csak annyit tudunk készíteni, amennyit képesek vagyunk — és ha elfogyott, akkor végleg elfogyott.

Soha nem vette le. Nem a zuhany alatt. Nem alváskor. Még az esküvőjén sem.

Mi babonának neveztük. Ő hagyománynak.

Gyerekkora óta mindennap rézékszereket viselt — ugyanúgy, ahogy az anyja, és az anyja előtt az ő anyja.

„Amikor abbahagytad a réz viselését, elkezdtél azon gondolkodni, miért ment minden nehezebben.”

Évekig legyintettem rá. Aztán elkezdtem igazán ránézni — és rájöttem, hogy másképp élt, mint minden más nő, akit ismertem.

Volt valamije, amit a mai nők elvesztettek: valami, amit minden reggel felvett, és ami összekötötte az anyjával, a nagyanyjával, és minden asszonnyal, aki előtte élt. Egy kis napi rituálé. Háromezer éves. Nincs gyógyszer. Nincs időpont. Nincs mit megjegyezni.

Az ő réz karkötője most az én csuklómon van.

Már késő elmondani neki, hogy igaza volt. De neked még nem késő.